A mozgásos játékok, mint közösségi tevékenységek, a gyermekek pszichoszociális fejlődése szempontjából is meghatározók. A közösségi mozgásos játékok közben ugyanis a gyermekek folyamatos kommunikációs és kooperációs helyzetben állnak egymással. A játékszabályok kitalálása, elfogadása, a játékfeladatok megértése, az „együttjátszás” szociális normáinak tanulása olyan tényezők, amelyek a játéktevékenység során állandóan jelen vannak, s észrevétlenül épülnek be a gyermeki viselkedésbe.

A gyermeki fejlődés során a játéktevékenység jellemzői megváltoznak. Kezdetben a gyermekek egymás mellett, együttműködés nélkül, többnyire önállóan játszanak (körülbelül 1 évestől 3–4 éves korig). Ahogy fejlődnek, az önálló játékból egyre többször lesz páros és közösségi, egymással zajló játéktevékenység. Ilyen feltételek mellett nagyon fontossá válik, hogy ki milyen módon, vagyis milyen ügyesen játszik. A nagymozgásos játékok során az ügyesség szintje meghatározó lesz a játékba való befogadásban (beállásban).

Gyakran tapasztaljuk, hogy a mozgásaiban kevésbé ügyes gyereket nem fogadják be társai a játékba (különösen idősebb gyermekkorban), kirekesztik őket a játékból. A játékügyesség speciális státusszal jár a gyermekek számára. Ki ne szeretett volna − még ha rövid időre is − egy mozgásügyes gyermekkel barátkozni? Sokunk igen. Az ügyes gyermeknek játszótéri közegben (spontán módon) gyakran megadatik a vezetői és a döntéshozói szerep, ami további tanulási tapasztalatok alapjául szolgál. Szomorú valóság, hogy a bizonytalan mozgású gyermekek általában kevésbé közkedveltek, és kevesebb barátjuk is van. Kutatások igazolják, hogy a kellő játszótéri tapasztalat hiánya iskolai izolációhoz vezethet, ami roncsolja az önbizalmat [9]. A lelki és szociális tényezőkön túl a játékokból való kimaradással járó passzivitás további lemaradást okoz a mozgásügyességben, amely csökkenti a habituális, egyénre jellemző mozgásos aktivitási szintet. A csökkent aktivitási szint pedig a pszichoszociális tényezőkön túl negatívan hat a motoros ügyesség fejlődésére [10].

A játékok közösségépítő szerepe kiemelkedő, ezek során megtanulhatják és elsajátíthatják a kooperatív viselkedésformákat. Egy jól összehangolt, pszichikailag jól kapcsolódó, együtt játszó, tevékenykedő csoportban (az iskolában ez általában egy osztályközösség) a közös sikerek motiváló és élményszerző hatása nagyobb. Ilyen körülmények között a kudarcok megélése, értékelése és feldolgozása is könnyebb. Nem véletlen, hogy a könyvünkben bemutatott kooperatív játékok esetében biztosított az egyenlő arányú részvétel, és a bizalom mellett az egyéni felelősség is hangsúlyos.

A fogyatékkal élő gyermekekkel kapcsolatban ma már nem az a kérdés, hogy nevelésük együtt történjen-e ép társaikkal, hanem az, hogy miként lehet azt sikerrel megoldani. Dimitriou [11] és Kőpatakiné [12] szerint, ha úgy nő fel egy nemzedék, hogy elfogadja embertársa fogyatékosságát, és ismeri, támogatja a befogadás gondolatát, akkor egy fontos lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a fogyatékkal élő embertársaink kevesebbet érezzenek hátrányos helyzetükből.
Az általunk bemutatott játékok adekvát, részvételt és befogadást támogató tanulásszervezése segítségével olyan helyzeteket teremthetünk, amelyekben a tanulók elsajátíthatják a másik iránti figyelem, elfogadás és tolerancia fontosságát. Ráérezhetnek a segítőkészségre, az egymásért és önmagukért való felelősségérzetre, felelősségvállalásra, ezáltal csökkentve a lemorzsolódást vagy az elutasítás esélyét.