Nem egyszer hallottuk már, hogy „régen nem kellett tanítani a gyerekeket táncolni! Akkor még mindenki tudta, hogy kell járni!” A mondat – mint minden sztereotípia – szerencsére csak félig igaz. Az valóban kutatások által bizonyított tény, hogy a régebbi társadalmak – és abban is főleg a falusi társadalom – napi tevékenységében a még élő tánckultúrába való belenövés, belenevelődés sokkal természetesebb úton zajlott, mint manapság. Mindez arra (is) vezethető vissza, hogy a nap nagy részét kitöltő gazdasági és egyéb tevékenységek mellett a mai értelemben vett mozgóképi populáris kultúra akkori népszerű megjelenési formája tulajdonképpen a táncok és a különböző dramatikus szokások közös megtekintése volt. Gondoljunk csak bele, hogy a mai, már nem a Gutenberg-, hanem a Neumann-galaxisban felnövő generációkat mennyire megfogja, mennyire hatása alá vonja a „színes, szélesvásznú” médialehetőség, szinte napi szintre emelve a sokrétű információk azonnali szemrevételezését és megosztását. Ezek között a különböző táncos formák igen előkelő helyet kapnak. A vizuális befogadással egy időben szinte ki is merül az érdeklődés, az átélés, a beleélés. A gyakorlati tevékenységekben a gazdaságilag „fejlett”, ám érzelmileg egyre tapasztalatlanabb, fejletlenebb társadalmi közegben már több generációnak kimaradt az a gyakorlati élményszerzés, amelyet kora gyermekkortól, mondhatni karon ülő csecsemőkortól lehetett a tradicionális kultúrában megszerezni, megtanulni, és amely élethosszig elkísérte a benne részt vevőket. Ezek közé tartozott a mozgásos, szöveges, énekes játékok sokasága, amely végső soron magának, a táncnak is az alapja. A mai, elképesztően mozgásszegény világunkban sajnos újra meg kell tanítanunk a gyermekeket a mozgás örömére, amely nem egyenlő a „hagyományos” testnevelésórák gyakran zaklatott, az egészséges életmódra szoktatásnak kikiáltott küszködésével. A motivációs alap megteremtése elengedhetetlen, ez pedig elsősorban lelki tevékenység, vagyis az „az vagyok, amit működtetni tudok” megélése [3]. Csak ezután kerülhet sor olyan elvárásokra, amelyek a fizikai terhelés által képesek lesznek a további motivációs alapokat mozgósítani. Ez fordítva nagyon nehezen vagy egyáltalán nem valósul meg. A test, a szellem, valamint a lélek egyidejű, együttes nevelése, edzése nem egyenlő csak azzal, hogy fusson a gyerek, ameddig csak bírja, időre, távolságra, egymással versengve, csak azért, hogy jól működjön a szíve, a tüdeje, a veséje.

A gyermek leendő felnőtt, akinek elsősorban meg kell tanulnia megismerni önmagát, a képességeit, a teljesítőképességét úgy, hogy ezt nem szüntelenül generált versenyhelyzetben, hanem társas, egymásra utalt környezetben, sok-sok játékkal és változatos mozgásokkal, valamint azokhoz kapcsolódó szellemi tevékenységgel sikerüljön elérnie. Ez segítheti visszavezetni a virtuális világból a valóságos életbe a képernyő-simogató, gombnyomogató gyermeksereget, hiszen a test nevelése elsősorban a lélek edzésével kezdődik.

Az utóbbi másfél évtized szakmai, módszertani eredménye a táncoktatásban a konstruktív néptánc-pedagógia, amely keretében a gyermek (a fiatal, a felnőtt) az eddigi életvitele során felhalmozódott – mozdulatsorokban és mozdulatgyökökben keletkezett – mozgásdeficiteket pótolja [4]. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy ebből a szempontból mindegy, hogy az életkori szakaszok melyikében járnak a tanulni vágyók, mert ezeket az alapokat mindenképpen el kell sajátítani. Csupán a pedagógiai módszertan teszi elkülöníthetővé a különböző eljárásokat az eltérő életkori tényezők mentális, fizikai és lelki motiválásához. Ehhez igazodik a szakanyag elsajátításának direkt és indirekt formákban megjelenő pedagógiai alkalmazása [5]. A fent említett mozgásdeficitek pótlása után kezdődhet meg a konkrét táncos ismeretszerzési tevékenység, amelynek a megfelelő előkészítés a feltétele. Ez hasonlítható ahhoz, ahogy a betűírás képességét sem úgy tanítjuk a gyermekeknek, hogy példamondatokat íratunk velük naphosszat a tanév végéig, hanem azokat az íráselemeket kell először elsajátítaniuk (például vízszintes, függőleges, átlós vonalak; alsó csésze; felső csésze; horog; hullámvonal; felső fecske; alsó fecske), amelyeknek az összekötésével már betűket tudnak kialakítani. Az így megtanult elemek az alapvető tudásformái a betűírásnak, és ezek begyakorlása után nyílik lehetőség arra, hogy az egyéni gondolatok a későbbiek folyamán írásban, azaz másnak is értelmezhető módon tudjanak megjelenni [6]. A tánckönyvünkben felsorolt mozdulat- és mozgáspéldák pont ilyen célt szolgálnak, ugyanis ezeket a kezdeti mozdulati elemeket igyekeznek készségszintűvé tenni. De nem elégséges pusztán a tánctanulás alapjainak technicitását fejleszteni. Ezek a feladatok a szociális kompetenciákat szintén magas fokon fejlesztik, a társas kapcsolatok és az esztétikai tartalmak párhuzamosan jelennek meg [7].

Ezzel a sok helyen és sokféleképpen kipróbált és alkalmazható módszerrel nemcsak a táncos mozgásformák előkészítése és rögzítése történik, hanem olyan maradandó, pozitív életminőség-változás is megjelenik a tanítottak, neveltek körében, amit nemcsak a táncos közegben, hanem egész életükön keresztül tudnak hasznosítani az aktív életvezetés szolgálatában.

„Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni…”

Nem egyszer hallottuk már, hogy „régen nem kellett tanítani a gyerekeket táncolni! Akkor még mindenki tudta, hogy kell járni!” A mondat – mint minden sztereotípia – szerencsére csak félig igaz. Az valóban kutatások által bizonyított tény, hogy a régebbi társadalmak – és abban is főleg a falusi társadalom – napi tevékenységében a még élő tánckultúrába való belenövés, belenevelődés sokkal természetesebb úton zajlott, mint manapság. Mindez arra (is) vezethető vissza, hogy a nap nagy részét kitöltő gazdasági és egyéb tevékenységek mellett a mai értelemben vett mozgóképi populáris kultúra akkori népszerű megjelenési formája tulajdonképpen a táncok és a különböző dramatikus szokások közös megtekintése volt. Gondoljunk csak bele, hogy a mai, már nem a Gutenberg-, hanem a Neumann-galaxisban felnövő generációkat mennyire megfogja, mennyire hatása alá vonja a „színes, szélesvásznú” médialehetőség, szinte napi szintre emelve a sokrétű információk azonnali szemrevételezését és megosztását. Ezek között a különböző táncos formák igen előkelő helyet kapnak. A vizuális befogadással egy időben szinte ki is merül az érdeklődés, az átélés, a beleélés. A gyakorlati tevékenységekben a gazdaságilag „fejlett”, ám érzelmileg egyre tapasztalatlanabb, fejletlenebb társadalmi közegben már több generációnak kimaradt az a gyakorlati élményszerzés, amelyet kora gyermekkortól, mondhatni karon ülő csecsemőkortól lehetett a tradicionális kultúrában megszerezni, megtanulni, és amely élethosszig elkísérte a benne részt vevőket. Ezek közé tartozott a mozgásos, szöveges, énekes játékok sokasága, amely végső soron magának, a táncnak is az alapja. A mai, elképesztően mozgásszegény világunkban sajnos újra meg kell tanítanunk a gyermekeket a mozgás örömére, amely nem egyenlő a „hagyományos” testnevelésórák gyakran zaklatott, az egészséges életmódra szoktatásnak kikiáltott küszködésével. A motivációs alap megteremtése elengedhetetlen, ez pedig elsősorban lelki tevékenység, vagyis az „az vagyok, amit működtetni tudok” megélése [3]. Csak ezután kerülhet sor olyan elvárásokra, amelyek a fizikai terhelés által képesek lesznek a további motivációs alapokat mozgósítani. Ez fordítva nagyon nehezen vagy egyáltalán nem valósul meg. A test, a szellem, valamint a lélek egyidejű, együttes nevelése, edzése nem egyenlő csak azzal, hogy fusson a gyerek, ameddig csak bírja, időre, távolságra, egymással versengve, csak azért, hogy jól működjön a szíve, a tüdeje, a veséje.

A gyermek leendő felnőtt, akinek elsősorban meg kell tanulnia megismerni önmagát, a képességeit, a teljesítőképességét úgy, hogy ezt nem szüntelenül generált versenyhelyzetben, hanem társas, egymásra utalt környezetben, sok-sok játékkal és változatos mozgásokkal, valamint azokhoz kapcsolódó szellemi tevékenységgel sikerüljön elérnie. Ez segítheti visszavezetni a virtuális világból a valóságos életbe a képernyő-simogató, gombnyomogató gyermeksereget, hiszen a test nevelése elsősorban a lélek edzésével kezdődik.

Az utóbbi másfél évtized szakmai, módszertani eredménye a táncoktatásban a konstruktív néptánc-pedagógia, amely keretében a gyermek (a fiatal, a felnőtt) az eddigi életvitele során felhalmozódott – mozdulatsorokban és mozdulatgyökökben keletkezett – mozgásdeficiteket pótolja [4]. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy ebből a szempontból mindegy, hogy az életkori szakaszok melyikében járnak a tanulni vágyók, mert ezeket az alapokat mindenképpen el kell sajátítani. Csupán a pedagógiai módszertan teszi elkülöníthetővé a különböző eljárásokat az eltérő életkori tényezők mentális, fizikai és lelki motiválásához. Ehhez igazodik a szakanyag elsajátításának direkt és indirekt formákban megjelenő pedagógiai alkalmazása [5]. A fent említett mozgásdeficitek pótlása után kezdődhet meg a konkrét táncos ismeretszerzési tevékenység, amelynek a megfelelő előkészítés a feltétele. Ez hasonlítható ahhoz, ahogy a betűírás képességét sem úgy tanítjuk a gyermekeknek, hogy példamondatokat íratunk velük naphosszat a tanév végéig, hanem azokat az íráselemeket kell először elsajátítaniuk (például vízszintes, függőleges, átlós vonalak; alsó csésze; felső csésze; horog; hullámvonal; felső fecske; alsó fecske), amelyeknek az összekötésével már betűket tudnak kialakítani. Az így megtanult elemek az alapvető tudásformái a betűírásnak, és ezek begyakorlása után nyílik lehetőség arra, hogy az egyéni gondolatok a későbbiek folyamán írásban, azaz másnak is értelmezhető módon tudjanak megjelenni [6]. A tánckönyvünkben felsorolt mozdulat- és mozgáspéldák pont ilyen célt szolgálnak, ugyanis ezeket a kezdeti mozdulati elemeket igyekeznek készségszintűvé tenni. De nem elégséges pusztán a tánctanulás alapjainak technicitását fejleszteni. Ezek a feladatok a szociális kompetenciákat szintén magas fokon fejlesztik, a társas kapcsolatok és az esztétikai tartalmak párhuzamosan jelennek meg [7].

Ezzel a sok helyen és sokféleképpen kipróbált és alkalmazható módszerrel nemcsak a táncos mozgásformák előkészítése és rögzítése történik, hanem olyan maradandó, pozitív életminőség-változás is megjelenik a tanítottak, neveltek körében, amit nemcsak a táncos közegben, hanem egész életükön keresztül tudnak hasznosítani az aktív életvezetés szolgálatában.