A táncról az emberiség története során megannyi gondolat fogalmazódott meg, s akár ilyen formájában is közelebb kerülhet a fogalom és a hozzá kapcsolódó érzésvilág az olvasóhoz. Egyike azon szimbolikus kommunikációs formáknak, amellyel bárki megértheti és megértetheti a világhoz és embertársaihoz való viszonyát.

Az elmúlt évszázadokban, de már a nomád társadalmakban, később a lovagkorban, majd a városi és falusi kultúrákban is fontos volt a tánc, tanítását a felnőttek gondos figyelemmel kísérték [1]. Meghatározó szerepet játszott a munkában és a párválasztásban. A városi táncmesterek vagy szemérmes rejtettségben lakások mélyén, vagy magániskolák társas légkörében készítették fel az arisztokrata fiatalokat a bálokra, teadélutánokra. A falusi felnőttek nem szerveztek ugyan tánciskolát, de szerveztek – tájanként más-más módon – táncalkalmat a gyerekeknek, akik a táncolási kedvet és ezzel együtt a tánctudásukat állandóan bővítve, automatikusan átvették, „ellesték”, s a maguknak megrendezett eseményeken eljátszották a felnőttek mulatságait.

Napjainkban a tánc, a tánctanulás a különböző kultúrákban sem vesztette el fontos szerepét. A 20. században több távlat is megnyílt, a tánc kreatív, kifejező jellege megerősödött mind a művészetben, mind az oktatásban. A nemzeti oktatási rendszerek tantervei világszerte tartalmazzák a táncot mint átszármaztatásra érdemes műveltséget és sajátos nevelési lehetőséget magában hordozó tartalmat. Nem csupán a fittség fejlesztésére, fenntartására alkalmazzák, hanem figyelembe veszik azt a tényt is, hogy a kreatív mozgások, táncok létrehozása olyan sajátos folyamat, amelyben a diákok megtanulják kifejezni önmagukat, érzéseiket és gondolataikat. Eközben a köznevelésben semmihez nem hasonlítható élményhez jutnak, számtalan mozgásmintát, kulturális tartalmat és helyszínt ötvözve produktumaikban. Mindezek mellett esztétikai, arányérzék- és attribútumfejlesztő szerepe is igen jelentős. (Az attribúció, azaz áttulajdonítás itt a mozdulati formák kommunikációs tartalmának kiszélesítését, a hétköznapi-tartalmi értelmezésnek a táncban való megfeleltetését jelenti.)

A magyar köznevelés sem mulasztja el a táncban rejlő nevelési lehetőségek kiaknázását. A magyar néptánckincs egyedisége, gazdagsága és a táncházmozgalom oktatási tapasztalatai minden feltételnek eleget tesznek a hazai kulturális örökség közvetítésére, a kommunikációs előnyök kihasználására, a tánctudás általános megalapozására.

A NAT 2012 [2] tartalmainak a kommunikáció igen fontos eleme, s ebben az olvasottság, nyelvi műveltség mellett szerepet játszik a mozgásműveltség, benne foglalva a tánc is. A nyelv és a mozgás kapcsolata számos szófordulatban tetten érthető, mint például „örömében táncra perdül”, „toporzékol a dühtől”. A nyelvi kultúra megőrzése mellett a nonverbális kommunikációs üzenetek kifejezésére is jelentős lehetőség van már a tánctanulás kezdetén, de különösen később, a kreatív tánc kifejező ereje által.

„A tánc a lélek rejtett nyelve.” (Martha Graham)

A táncról az emberiség története során megannyi gondolat fogalmazódott meg, s akár ilyen formájában is közelebb kerülhet a fogalom és a hozzá kapcsolódó érzésvilág az olvasóhoz. Egyike azon szimbolikus kommunikációs formáknak, amellyel bárki megértheti és megértetheti a világhoz és embertársaihoz való viszonyát.

Az elmúlt évszázadokban, de már a nomád társadalmakban, később a lovagkorban, majd a városi és falusi kultúrákban is fontos volt a tánc, tanítását a felnőttek gondos figyelemmel kísérték [1]. Meghatározó szerepet játszott a munkában és a párválasztásban. A városi táncmesterek vagy szemérmes rejtettségben lakások mélyén, vagy magániskolák társas légkörében készítették fel az arisztokrata fiatalokat a bálokra, teadélutánokra. A falusi felnőttek nem szerveztek ugyan tánciskolát, de szerveztek – tájanként más-más módon – táncalkalmat a gyerekeknek, akik a táncolási kedvet és ezzel együtt a tánctudásukat állandóan bővítve, automatikusan átvették, „ellesték”, s a maguknak megrendezett eseményeken eljátszották a felnőttek mulatságait.

Napjainkban a tánc, a tánctanulás a különböző kultúrákban sem vesztette el fontos szerepét. A 20. században több távlat is megnyílt, a tánc kreatív, kifejező jellege megerősödött mind a művészetben, mind az oktatásban. A nemzeti oktatási rendszerek tantervei világszerte tartalmazzák a táncot mint átszármaztatásra érdemes műveltséget és sajátos nevelési lehetőséget magában hordozó tartalmat. Nem csupán a fittség fejlesztésére, fenntartására alkalmazzák, hanem figyelembe veszik azt a tényt is, hogy a kreatív mozgások, táncok létrehozása olyan sajátos folyamat, amelyben a diákok megtanulják kifejezni önmagukat, érzéseiket és gondolataikat. Eközben a köznevelésben semmihez nem hasonlítható élményhez jutnak, számtalan mozgásmintát, kulturális tartalmat és helyszínt ötvözve produktumaikban. Mindezek mellett esztétikai, arányérzék- és attribútumfejlesztő szerepe is igen jelentős. (Az attribúció, azaz áttulajdonítás itt a mozdulati formák kommunikációs tartalmának kiszélesítését, a hétköznapi-tartalmi értelmezésnek a táncban való megfeleltetését jelenti.)

A magyar köznevelés sem mulasztja el a táncban rejlő nevelési lehetőségek kiaknázását. A magyar néptánckincs egyedisége, gazdagsága és a táncházmozgalom oktatási tapasztalatai minden feltételnek eleget tesznek a hazai kulturális örökség közvetítésére, a kommunikációs előnyök kihasználására, a tánctudás általános megalapozására.

A NAT 2012 [2] tartalmainak a kommunikáció igen fontos eleme, s ebben az olvasottság, nyelvi műveltség mellett szerepet játszik a mozgásműveltség, benne foglalva a tánc is. A nyelv és a mozgás kapcsolata számos szófordulatban tetten érthető, mint például „örömében táncra perdül”, „toporzékol a dühtől”. A nyelvi kultúra megőrzése mellett a nonverbális kommunikációs üzenetek kifejezésére is jelentős lehetőség van már a tánctanulás kezdetén, de különösen később, a kreatív tánc kifejező ereje által.