Ahogy már az előző alfejezetben a mozgástanulás kapcsán utaltunk rá, a sportjátékok szempontjából
a mozgástanulás akkor mondható sikeresnek, ha az egyén az adott mozgásformát a sportjátékra jellemző speciális környezetben hatékonyan hajtja végre. Ezen játékhelyzetek gyakran megegyeznek a sportjátékok taktikai helyzeteivel.
Taktika alatt azokat az elméleti alapú, de gyakorlati felhasználású tevékenységeket értjük, amelyek játékhelyzetek vagy különböző feladatok sikeres megoldásához szükségesek [8]. Megemlítendő, hogy stratégián egy átfogó tervet értünk az adott játék során, ami több taktikai variációt tartalmazhat.
A taktikai helyzetre általánosságban (különösen iskolai körülmények között) a következők a jellemzőek:
A taktikai összetevők megállapításakor végig ügyeltünk rá, hogy fenti szempontoknak megfelelve nevezzünk meg taktikai elemeket, illetve a taktikai elemek rendszerezési lehetőségeit. A szakirodalom áttekintésekor szép számmal találtunk taktikai megközelítésű oktatás-módszertani rendszert. Az úgynevezett Teaching Games for Understanding (TGfU) oktatási modelljében a taktikai tudatosság
és a hatékony döntéshozatal összekapcsolódnak, együttesen adják egy adott szituációban a mozgás
végrehajtásának alapját [6]. A modellben használt módszertani elvek a játékokat felépítő összetevők, struktúrák módosításával érzékeltetik a játékok taktikai felépítését. Egy másik hasonló koncepció a korábban már hivatkozott úgynevezett Tactical Games Approach (Taktikai játékmegközelítés), amelyben sportjátékok labdás és labda nélküli elemeit valamint a játék menetének összetevőit rendezi struktúrába [8]. Öt fejlettségi szintet használ nehézség szerint, amely szinteknek megközelítőleg egy-egy
életkori szakaszt feleltet meg. Ebben a modellben a fő hangsúly nem a sportjátékok közös jellemzőin, hanem az egyes sportjátékokat felépítő specifikus technikai és taktikai elemeken van.
Az általunk feldolgozott szakirodalmak alapján összességében elmondható, hogy a taktikai gondolkodás kialakítása és a játékokban való tudatos részvétel nélkülözhetetlen része a hatékony játékoktatásnak. A tanulóközpontú oktatási stratégiákban a taktikai gondolkodás rendszerét fejlettségi szintek szerint egymásra épülő feladatok és játékok alkotják, ahol a fejlesztési célok tudatosíthatók, kommunikálhatók.
Könyvünkben mindezen szempontokat figyelembe véve alkottuk meg azt a rendszert, amelynek összetevői általánosságban, mintegy sportjátékközi taktikai elemként azonosíthatók és kommunikálhatók tanítványaink felé.
Könyvünk célként tűzte ki, hogy megpróbálja beazonosítani azokat a taktikai helyzeteket és hozzájuk kapcsolódó oktatás-módszertani elemeket, amelyek sportjátéktól függetlenül, mintegy sportjátékközi tudásként megnevezhetők. Megvizsgáltuk, mik lehetnek a sportjátékok közös taktikai elemei, amelyek fejlettség, bonyolultság szerint feldolgozhatók testnevelésórán, és amelyek segítik a sportjátékok magasabb szintű, élvezhetőbb, hatékonyabb alkalmazását. Mindeközben végig szem előtt tartottuk
azt az elvet, hogy kognitív értelemben kifejezhető tanítási szempontokat kell nyújtanunk tanítványainknak. Négy olyan összetevőt állapítottunk meg, amelyek megfelelnek az iménti feltételeknek, és alapvetően határozzák meg egy játék és a részt vevő játékosok taktikai fejlettségét, felkészültségét. Ezek – nem fontossági sorrendben – a következők:
1. Üres területre helyezkedés
A játéktér üres területeinek felismerése és átadásokkal történő kihasználása szoros összefüggést mutat a
2. ponttal, azonban fejlesztési célként önmagában is megállja a helyét. Az üres területre történő mozgásfeltételezi, hogy a játékos képes a térben az ellenfelek és csapattársak mozgásához viszonyítani, azok alapján cselekedni.
2. Átadások utáni továbbfutás („add és fuss!”, kényszerítő)
Ez az összetevő – ahogyan már utaltunk rá – az üres terület kihasználása mellett a játékosok közötti kapcsolatokat is magába foglalja. Az átadás létrejöttéhez ugyanis szükséges a labda társ általi elkapása, amit legtöbbször egy üres területre mozgás (elszakadás, elmozgás) előz meg. Az átadások utáni továbbfutás hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de meghatározza egy-egy sportjáték dinamikáját. A játéktéren való tudatos helyezkedés egyik elemeként nagy jelentősége van a játék összképe szempontjából.
3. 1:1 elleni játék (támadó/védő szerep)
Minden sportjáték alapja az 1:1 elleni játék, hiszen a célfelület eléréséért mindig a védővel/védőkkel szemben kell párharcot nyerni, akár labdával, akár labda nélkül. A játék technikai elemeinek, illetve a specifikus támadó és védő elemek ellenféllel szembeni alkalmazása a gyakorlás és a játék során sem nélkülözheti a kognitív alapokat. Ez már az egyszerű fogó játékokban is megfigyelhető (menekülőként gyors irányváltoztatásokat végez a játékos, üldözőként a játéktér sarka felé tereli a menekülőket, ahol lecsökken a menekülési útvonalak száma), de a pontszerzők során az elszakadások és sarkazások közben is meghatározó.
4. A játéktér szélességi és mélységi kihasználása – emberfölényes
helyzetek megoldása
Az 1:1 elleni megnyert játékhelyzetek olyan emberfölényes helyzeteket teremtenek, amelyek megoldásához a játékteret főleg szélességi, de mélységi értelemben is ki kell használni. Ez egyrészt jelentkezik a csapattársak között kialakítandó optimális távolságban, de az átadások tudatosan választott irányában is. Gyakran találkozunk azzal a helyzettel, hogy egy csapat „szépen kijátszotta” a támadást, magyarul „ziccer helyzetig” jutottak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy 1:1 elleni megnyert párharcot követően technikailag és taktikailag helyesen oldották meg az emberfölényes helyzetet, és „végigvitték” az akciót.
Megjegyzés: Javasoljuk, hogy iskolai körülmények között a nagypályás játékok (kivéve a kézilabdát) esetén tanulóink „négyszög” alakban helyezkedjenek el. Ez azt jelenti, hogy a támadó térfélen egy képzeletbeli, körülbelül 4-5 méter oldalhosszúságú négyzet sarkain legyenek a tanulóink, akik ezzel a felállással lehetővé teszik a pálya szélességi és mélységi megjátszását, illetve a középre történő befutás, betörés kialakítását. 5 vagy 6 fő esetén természetesen középre, illetve az alsó, alapvonalhoz közelebbi pozíciókba is kénytelenek vagyunk játékost állítani.
Az előző alfejezetben megnevezett sportjátékközi taktikai elemek mindennapi gyakorlati megvalósításának
érdekében szükséges volt egy olyan rendező szempontsor használata, ami alapján kifejezhetővé válnak a taktikai elemek. Emellett nélkülözhetetlen, hogy ugyanezen szempontsor alapján rendszerezni tudjuk az egyszerű játékokat, a későbbi játékok taktikai előkészítő szerepe szempontjából.
Ahogyan azt a korábbi fejezetekben írtuk, az I. szint játékai a természetes mozgáskészségekre épülnek, amelyek előkészítik a II. és III. szintű játékok taktikai megértését, taktikai elemek alkalmazását. A természetes mozgáskészségek alkalmazásának rendszerezésére a mozgáskoncepciós rendszer a leggyakrabban használt rendező elv [11]. A mozgáskoncepciós rendszer kognitív alapú megközelítés, és olyan szempontokat használ, amelyek külön-külön tudatosíthatók. Ezen szempontok alapján leírható, kifejezhető, módosítható az adott mozgásforma alkalmazása. Ezek a tudatosítható szempontok: a térbeli
tudatosság, az energiabefektetés tudatossága (dinamikai tényezők), a saját testtel kapcsolatos tudatosság, valamint a társsal, társakkal és eszközzel való kapcsolat tudatossága.
Feltételeztük, hogy ha a mozgáskoncepciós rendszer alkalmas a sportjáték-közi taktikai összetevők jellemzésére, akkor segítségével egyszerre tudnánk meghatározni a taktikai elemeket (II. és III. szintű játékok) és azok előkészítését (I. szintű játékok). Így egy rendszerbe tudjuk rendezni, hogy egy-egy játék milyen technikai és taktikai elemekből épül fel (legalábbis dominánsan, fejlesztési célként megjelenítve).
Ennek érdekében megvizsgáltuk a mozgáskoncepciós összetevőket taktikai szemszögből, kiemelve a legjellemzőbb taktikai szerepüket:
1. Térbeli tudatosság – helyezkedés a térben. Minden sportjátékra jellemző egy sajátos térbeli helyezkedés a játéktéren, ami taktikailag kifejezhető, tudatosítható.
2. Energiabefektetés tudatossága – idő és dinamikai tényezők szempontjából vizsgált összetevők. A játékokban való hatékony részvételnek feltétele a célszerű mozgásformák jó ritmusú, megfelelő sebességű végrehajtása.
3. Testtudat, testérzékelés – a különböző mozgásformák elsajátítását segítő, illetve a különböző játékhelyzetekben jelentkező testhelyzetek érzékelését elősegítő tényezők. A mozgásformák pontos, optimalizált felhasználása magas szintű kinesztetikus érzékelést, ritmusérzéket igényel. Egy adott mozgás dinamikai megjelenítése és tudatosítása taktikai értelemben is kifizetődő.
4. Társsal/társakkal való kapcsolat – együttműködő/ versengő (támadó-védő) kapcsolat egy vagy több
emberrel. Mind a támadó-védő, mind a csapattársak közötti kapcsolatok alapvető összetevői egy-egy
sportjátéknak. Annak érdekében, hogy tanítványaink képesek legyenek együttműködésre és a támadó/
védő szerepek hatékony betöltésére, már az I. szintű játékoktól kezdve szükséges a társakkal való kapcsolat elemeinek tudatosítása.
5. Kapcsolat az eszközzel – manipulatív mozgáskészségek fejlesztése (labdás és más eszközös technikai elemek). A sportjátékokhoz köthető manipulatív ügyesség megkérdőjelezhetetlen összetevője egy tanuló technikai-taktikai felkészültségének.
Miután megállapítható, hogy taktikai értelemben lehetséges a mozgáskoncepciós rendszer összetevőit értelmezni, megvizsgáltuk, hogy a fejezet elején felsorolt, konkrét taktikai összetevők hogyan helyezhetők el ebbe a rendszerbe.
1. Üres területre futás: térbeli tudatosság [helyezkedés a térben, energiabefektetés tudatossága (dinamikai tényezők, például ritmusváltás].
2. Átadások utáni továbbfutás: kapcsolat a társsal és az eszközzel (ügyességi elemek), térbeli tudatosság (helyezkedés a társ és a célfelület által meghatározottan), energiabefektetés tudatossága (dinamikai tényezők, például elszakadás).
3. 1:1 elleni játék: testtudat, testérzékelés (például „saját tér”), kapcsolat a társsal (támadó/védő kapcsolat), kapcsolat az eszközzel (technikai, ügyességi elemek).
4. A játéktér szélességi és mélységi kihasználása, emberfölényes
helyzetek megoldása – térbeli tudatosság (tudatos helyezkedés), kapcsolat a társsal (csapattárssal
és ellenféllel egyaránt).
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a mozgáskoncepciós rendszer egyszerre alkalmas a taktikai helyzetek megoldását előkészítő játékok rendszerezésére és a megvalósult, különböző bonyolultságú taktikai helyzetek leírására is. Tehát a játékok szerkezetének leírására választott kognitív szempontok, tényezők nemcsak az aktuális játékot értelmezik taktikai szempontból, hanem
egy fejlettségi, bonyolultsági skálán is segítenek elhelyezni azt.
Az alábbi táblázatban a mozgáskoncepciós rendszer segítségével kifejezett fejlesztési célokat, azok taktikai jelentőségét és a hozzájuk kapcsolódó sportjátékközi taktikai elemeket (piros színnel) jelenítjük meg.
Korábban meghatároztuk a játékok alapvető, sportjátékközi taktikai összetevőit, majd megvizsgáltuk azok mozgáskoncepciós rendszer szerinti felbontását. A most következő részben az egyes szintekhez tartozó taktikai összetevőket mutatjuk be egymásra épültségükben. A szintek neve mellett – mintegy segédletként – a Melléklet táblázatában szereplő elnevezések szerepelnek. Ezek inkább csak a szerkezet megértését kívánják segíteni, mintsem hivatalos megnevezései a taktikai elemeknek.
I. SZINT
(ÉN, ÉN ÉS A LABDA, ÉN ÉS A TÁRSAM)
Javasolt tanulási célok taktikai szempontból:
Az I. szinten a későbbi taktikai helyzetek leképezése, azok előkészítése történik. Ez technikai elemek gyakorlása által és a későbbi taktikai helyzetek egyszerűsített változataként valósul meg. Sok I. szintű tanulási cél nincs közvetlen hatással a II. vagy III. szint taktikai helyzetmegoldására, viszont elősegíti a taktikai helyzetek megértését és hatékony megoldását a különböző összetevők tudatosítása segítségével.
Az itt alkalmazott játékoknak közös jellemzője, hogy tanulási céljuk egyszerű, kognitív szempontból jól kifejezhető, elkülöníthető, ezáltal ellenőrzésük is nagy biztonsággal elvégezhető. Ahogy már korábban írtuk, a szint játékainak és játékos feladatainak célja, hogy technikailag és a taktikai előkészítés szempontjából egy olyan széleskörű, tapasztalaton alapuló mozgásbázist adjon, amit – az itt még
külön álló elemek későbbi együttállásakor – hatékonyan legyen képes alkalmazni a tanuló. Például, ha az I. szinten egy labdás ügyességfejlesztő gyakorlatnak a sok irányváltoztatással történő labdavezetés gyakorlása a célja, akkor a tanuló az ott tanultakat később, mondjuk, védővel szemben vagy társakkal történő átadással tudja majd végrehajtani. Még később pedig azt már a célfelület elérése szempontjából tudatosan, hatékonyan tudja választani a csapatrészek együttműködése során.
II. SZINT
(ÉN ÉS A TÁRSAM+, ÉN ÉS AZ ELL ENFELEM,
ÉN ÉS A TÁRSAIM)
Megjegyzés: A védők tevékenységét hatékonyság szerint alapvetően három szintre osztjuk:
–– passzív védő: a védő vagy csak egy helyben áll, vagy valamilyen jelképes mozgást végez a támadóval szemben (például helyben elfordul a támadó irányába, amint az elhalad mellette),
–– félaktív védő: a védő lábmunkával, érintőtávolságban követi a támadót, azonban mozdulatai nem a labda megszerzésére irányulnak, testével nem akadályozza őt,
–– aktív védő: a védő teljes értékű védő munkát végez.
Itt már az előző szinten még külön-külön jelentkező összetevők együttállása figyelhető meg, amelyek taktikai szempontból is kifejezhetővé teszik a helyzeteket. Újdonság, hogy megjelennek a labdajátékok alapjának tekinthető 1:1 elleni szituációk, azaz a versengő kapcsolat; megjelenik az ellenfél fogalma. Ennek megfelelően komoly változás, hogy a védő nélkül gyakorolt technikai elemeket zavaró védő jelenlétében alkalmazzák a tanulók. Az I. szinten megjelent kapcsolat a társsal így egy új jelentést
kap, amit megfelelően elő kell készíteni: a versengő kapcsolatot minden esetben együttműködő kapcsolatnak kell megelőznie. (Természetesen ide tartoznak azok a kooperációs feladatok, amelyekben a gyerekek együttműködés útján alakítják ki a helyes távolságot támadó és védő között, amely a II. szint játékaiban a támadó-védő távolság érzékeléséhez szükséges.)
Könnyen belátható, milyen jelentős az ugrás a két szint között, ezért nagyon fontos, hogy az aktuális csoportunk szintjének megfelelő játékot válasszunk. Ehhez azonban tisztában kell lennünk választott játékunk technikai és taktikai összetevőivel, hiszen ezek azok az összetevők, amik alapján kifejezhető egy játék nehézsége, összetettsége. Gyakran előfordul, hogy olyan játékot választunk, amely az előképzettség vagy az életkor alapján megfelelő lenne, valamiért mégsem válik folyamatossá, intenzívvé a játék. Ilyen esetekben könnyebb úgy adaptálni a játékot, ha pontosan meghatározható, mi az a hiányosság, ami gátolja a játékot. Például ha sokan csak álldogálnak, passzívak, az jelentheti azt, hogy túl sokan játsszák a játékot, de azt is, hogy először az üres területre futás igényét kell tudatosítanunk a játékosokban. Bármelyik legyen is az ok, a megoldás a kis területes, kis létszámú játékokban rejlik, ahol rövid idő alatt viszonylag sok érintkezés történik a labdával. A kevés opció miatt mindenkinek sokat kell mozognia, így tudjuk a legkönnyebben modellezni az egyén felelősségét a csapatjátékokban.
III. SZINT
(ÉN ÉS A TÁRSAIM, ÉN ÉS AZ ELL ENFELEIM; MI ÉS ŐK)
A III. szint játékai több ember kapcsolatára építenek. A korábbi 2, 3 fős csapatok 4-5-6 főssé válnak, ami azt jelenti, hogy a játéktér is nagyobbá válik, ezáltal a taktikai helyzetek bonyolódása is megfigyelhető. A kis játékok során gyakorolt technikai elemek gyorsabb és hatékonyabb végrehajtása jellemzi ezeket a játékokat, ennek megfelelően mindez a helyezkedés szempontjából további rendezési elveket igényel. A játéktér szélességi és mélységi kihasználása célszerűséggel párosul, hiszen elegendő ember van egy időben jelen egy csapatban, hogy keresztés hosszirányban is legyen jelentősége a mozgásoknak. A játékban részt vevők között egymás megfigyelése és az arra adott reakció kulcsfontosságú lesz a támadás és védekezés szempontjából egyaránt.
A pálya kereszt- és hosszirányú kihasználása történhet labdával (tehát átadásokkal) és labda nélkül (befutásokkal, elszakadásokkal). A játéktér szélességi értelemben vett kihasználása átadásokkal (például kosárlabdában oldalfordítás, labdarúgásban keresztpassz) az egyik legjobb módja annak, hogy a viszonylag sok ember (4-6 fő) megtalálja a helyét és az ahhoz tartozó feladatokat az „összevisszaságban”. A pályán való helyezkedés során gyakran alakul ki olyan helyzet, amikor kis területen sok ember tömörül, ami sem technikailag, sem a játék élvezhetősége szempontjából nem előnyös. Ezekben a helyzetekben
tanácsos felhívni a figyelmet az „oldalfordítás” lehetőségére, hiszen azzal teret nyer a támadó csapat,
ami egyből lehetővé teszi a célfelület elérésének lehetőségét. Másik fontos összetevő a csapatrészek (2-3 fő) közötti összjáték, ami természetesen részben összefügg az imént kiragadott tanulási szemponttal.
A csapatrészek közötti összjáték egyik összetevője a 3 ember kapcsolatakor kialakuló háromszög tudatosítása: a legtöbb nagy pályás, 5-6 fővel játszható játék leírható a labda helyzetéhez képest meghatározott három ember kapcsolatával. Tehát minden pillanatban megnevezhető az a három játékos, aki a labdához képest kapcsolatban van egymással, akik összjátékán múlik az aktuális hatékonyság.
Ennek érdekében fontos kiemelni a 3 ember kapcsolatában rejlő taktikai megoldási lehetőségeket.
Ilyen például a különböző testméretekből adódó pozíciók megjátszása (például alacsonyabb, robbanékony szélső kézilabdában, magasabb termetű játékos belső pozícióban kosárlabdában), illetve azok együttműködése támadásban és védekezésben. Ezek az összetevők iskolai körülmények között jellemzően nem, vagy csak kezdetlegesen jelentkeznek, így játék közbeni hangsúlyozásuk elsősorban nem az iskolai testnevelés feladata. A csapatrészek közötti összjáték összetevője még a védekezésből
támadásba (és támadásból védekezésbe) való átmenet (gyors indulás, lerohanás, „kontra”), amely sok játék (például kézilabda, labdarúgás, kosárlabda) rendkívül hatékony taktikai eleme. Ezek jól érzékeltetik a sportjáték ritmusát, tapasztalatunk szerint ezen a szinten önálló taktikai fejlesztési szempontként megjelenhetnek.
ÖSSZEFOGLALÁS
Rendszerünkben a technikai és taktikai elemek kapcsolatát illetően a következő megállapításokat tehetjük:
Annak érdekében, hogy diákjaink a különböző sportjátékokat a lehető legsikeresebben játsszák, tisztában kell lenniük az adott játékhoz tartozó ismereti összetevőkkel (technikai és taktikai értelemben is), képesnek kell lenniük ezen összetevők különböző taktikai környezetben történő végrehajtására (például koncentráció, gondolkodás „sebessége”) és természetesen hajlandóságot és a célokkal való egyetértést kell tanúsítaniuk mindeközben. A sportjátékokra jellemző, hogy a technikai elemek mintegy megtöltik tartalommal a taktikai helyzeteket. A taktikai helyzetek hatékony megoldásával pedig azt tesszük lehetővé, hogy technikailag kivitelezhetővé váljon a célfelület elérése, tehát olyan helyzetet hozunk létre, ahol a technikai kivitelezésen múlik a támadás sikeressége. Itt tehát a taktika előkészíti a játék célját képező technikai megoldásokat. A technika és taktika ilyen szoros összefüggése láttán kijelenthetjük, hogy minden egyes taktikai helyzet egyszerre igényel ismereti, mozgásos és attitűdbeli felkészültséget a tanulóktól. Ebből a megfontolásból különösen fontos, hogy a játékok oktatásánál (is) hangsúlyozzuk, tudatosítsuk a játék céljainak, a helyes végrehajtás összetevőinek, a taktikai felhasználhatóság
elemeinek összességét. Ezen a szemléletet követve a játékoktatás folyamatában nagyobb eséllyel
sikerül tanítványainknak a pillanatnyi helyes megoldásokhoz szükséges tudást átadni, ami – mondanunk sem kell – alapvetően határozza meg a játékban való részvétel élvezhetőségét.