A szerzők öt egymásra épülő periódusra bontják a mozgásfejlődés „hegyét” a születéstől a halálig, és úgy vélik, hogy minden embernek meg kell „másznia” a saját hegyeit a fejlődése során. Van, amikor nagyobbat, nehezebbet (például egy nehezebb mozgás vagy sportág megtanulásakor) és van, amikor csak kisebb dombokat. A modell teoretikus alapjának elképzelése szerint az egyén egy „nemlineáris, önszervező, adaptív organizmus”. Az, hogy ki milyen magasra képes „felmászni”, az az egyén biológiájától és a környezet interakcióitól függ. A piramis két alsó szintjével nem foglalkozunk, mivel azok nem kapcsolódnak közvetlenül a testnevelés módszertanához, így a harmadik szinttől kezdjük meg a modell rövid áttekintését. Megjegyezzük, hogy az életkorok megjelölése csak hozzávetőleges támpont a piramisban, hiszen a mozgásfejlődés aktuális állapota akár 3-4 éves lemaradást is mutathat azonos életkorú gyermekek között.

A születéstől indulva a csecsemőkori reflexes mozgások, majd a fokozatosan kialakuló, részben egymásból következő akaratlagos mozgások az ún. reflexív és a preadaptációs időszakot fedik le. Lényegében a járás stabilizálódásától kezdve beszélünk a fundamentális motoros készségek (más szóval alapkészségek vagy természetes mozgások) formálódásának időszakáról. Elvben nagyjából 6-8 éves korra a fundamentális mozgások teljességének stabilizálódnia kellene és sokrétűen alkalmazhatóvá válnia, azonban az akadályozott mozgásfejlődés (mozgásszegény életmód, korlátozott szabad és aktív játéklehetőségek, játszótér csak szülői felügyelettel, túlféltés stb.) jelentős koordinációs deficitet okoz, amely összességében ún. továbbfejlődési küszöböt hoz létre. A továbbfejlődési küszöb azt jelenti, hogy amíg a gyermek alapkészségei nem kellően koordináltak, addig erősen akadályozott a kontextuális mezőben (változó körülmények között) történő alkalmazás és a sportági irányú továbbfejlődés, valamint az új készségek (technikák) tanulásának lehetősége. Magyarán lemaradás és az adott mozdulat ügyetlensége esetén vissza kell térni oda, hogy maga az alapmozgás milyen koordináltságú, van-e benne olyan hiba, amely akadályozza a továbbfejlődést. Nem véletlen, hogy az általános kerettanterv viszonylag nagy óraszámot (65 óra/év) ír elő a természetes mozgáskészségek fejlesztésére 1–2. osztályban, és ez a terület még 3–4. évfolyamon is különálló tematikai egységeket alkot.

A fundamentális mozgáskészségek (vagy a tanterv kifejezésével természetes mozgásformák) 3 fő csoportra oszthatók. Ezeket mutatja az 5. ábra. Az ábrán vastagon jelöltük azokat a mozgásformákat, amelyek közvetlenül megjelennek a labdarúgásban.

Az alapkészségeknek, csakúgy, mint a sportági készségeknek, jól megfigyelhető tanulási jellemzőik vannak. Tipikus fejlődés esetén az ügyességet a gyakorlás mennyisége és minősége együttesen határozza meg, amelyben az óvodában oly fontos aktív, szabad játéknak van kiemelkedő szerepe. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy a korai mozgásfejlesztő programoknak nagyon kedvező hatása van az alapkészségek fejlődésére, s ezen keresztül az általános ügyesség alakulására. A szociálisan hátrányos helyzetű gyermekekre különleges figyelmet kell fordítanunk, hiszen náluk általában jelentős lemaradás tapasztalható (Goodway, Robinson és Crowe, 2010).

(2) A továbbiakban ezeket egységesen alapkészségeknek nevezzük.

Az alapkészségek és sportkészségek kapcsolatának vizsgálata során egyértelműen látszik, hogy egyes labdarúgás-specifikus labdás és labda nélküli technikai elemek egyértelműen az alapkészségekből következnek, azok sokrétű továbbfejlődése révén. Például a kisgyermekkori rúgás mozgásmintája a különböző rúgástechnikák kialakulásában ölt a későbbiekben testet. A labdaterelésből labdavezetés lesz, a menekülés és üldözés mozgásaiból (futás, irányváltoztatás, megindulás, megállás, oldalazás, fordulat) pedig az emberfogás, elszakadás, cselezés mozdulatai alakulnak ki. Ha tehát nem kellően koordinált és tudatos az alapmozgás, vissza kell lépni, és sokrétűen „újra kell építeni” azt.

Mit jelent a kontextus-specifikus kifejezés?
A piramismodell következő időszaka az ún. kontextus-specifikus időszak. Az időszak akkor válik hangsúlyossá, ha a gyermek az adott alapkészséget valamilyen speciális környezeti feltételhez illesztve hajtja végre, annak megfelelően koordinálja. Az első ilyen kontextust a legtöbb esetben a mozgás játékhelyzetben történő alkalmazása jelenti. Kezdetben ez a játékhelyzet a szabad játék során érhető tetten (például játszótéren, grundon, óvoda-/iskolaudvaron), majd egyre inkább sportágspecifikussá válik. Az aktív, szabad játék mellett a legtöbb testnevelésórán alkalmazott játék is ilyen változó környezetet teremt. Később már konkrét sportági környezetben is alkalmazhatóvá válik az adott készség, méghozzá az alapkészségek összekapcsolásával, illetve azáltal, hogy az alapkészségek specifikus sportági technikai elemekké formálódnak. A kisjátékoknak kiemelt szerepük van, hiszen ezekben is számtalan variációban jelentkezik egy adott készség végrehajtása, ráadásul itt már megjelenik egyfajta taktikai jellegű alkalmazási kényszer, amelyet a későbbiekben a tanuló sportágspecifikus környezetben is tud majd alkalmazni.