Ha a három egység (bal és jobb félteke, illetve a test) együttműködésére gondolunk, rögvest kitűnik, hogy „steril gondolataink” nincsenek. Érzelmek, vágyak, indulatok, múltbeli tapasztalatok befolyásolják, hogyan viszonyulunk a világ dolgaihoz és a minket érő behatásokhoz. Amikor valamilyen inger éri a szervezetet, akkor gondolkodó agyunk, azaz a tudatos tudat a fontossága szempontjából minősíti az ingert. Ha fontos, az érzelmi agy veszi át a „nekem jó vagy nekem rossz” mérlegelést. Ha jó, mert van pozitív következményi ígérete, vagy van mit tennünk a kihívásra, akkor az akcióba szólító szimpatikus idegrendszeri gerjesztettséget az agyi örömközpont aktivitása nyomán kedvező hormonok (például oxitocin, endorfin) felszabadulása kíséri. Ezek testi fogadósejtjei érzelemtérkép-szerűen ki vannak jelölve, hálózatokat alkotnak. Az érzelemhormonok ioncsatornákon áramlanak le a fogadásukra „jelölt” testi sejtekhez. A hormonok áramlása, majd a sejtekbe való bejutása idézi elő, hogy „elönt minket az érzés”. Ma már az érzelemmolekulák biokémiai szintjéig követhetjük érzelmeink útját, érzéseink világát.

Ha a tudatos agyi minősítés azt jelzi, hogy fontos a behatás, de az érzelmi agy rosszként értékeli az ingert, mert nem tudunk a kihívásnak megfelelni, akkor olyan hormonhatások gerjednek (például stresszhormonok, tiroxin, cortizol, adrenalin), amelyek a cselekvési tehetetlenség miatt beszorultsági, szorongási érzéseket aktiválnak. A hosztilitás, ellenségesség, harag hormonjai­nak kedvenc fogadó helye a szívkoszorúerek hálózata, amely a szimpatikus idegrendszeri hatásra összehúzza az ereket és veszélyezteti a szív vérellátását. A hordozott harag és megbocsátásképtelenség hormonjai a daganatos sejtburjánzás megindításában játszanak közreműködő szerepet. A stresszbetegségek kutatása rávilágított arra, hogy magunk vagyunk a betegségeink előidézői, elsősorban azáltal, ahogyan a professzor agyunk megítéli és érzelmi agyunk értékeli a minket érő behatásokat és amiképp ezekről gondolkodunk. Testünk azt teljesíti, amit a központi rendszerek üzennek, azonban „okos szolga”. Ma már ugyanis bizonyított, hogy az érzelmi emlékek (tapasztalatok) hormonjait testünk bizonyos szervterületei­nek sejthártyái is tárolják biokémiailag leírható módon. Kendal neurobiológus Nobel-díjat kapott a sejtemlékezet felfedezéséért. Candace Pert, az endorfin- (örömhormon-) receptorok felfedezője pedig bizonyítékokkal szolgált, hogy a sejtmembrán az érzelmi emlékek tárolóhelye. Ekképp minden sejt „mindent sejt”, sőt tud a „nagy egészben” történtekről. Világhírűvé vált „test-elme” modellje azt igazolja, hogy minden átélés az egész szervezet (jellegzetesen mintázott) válasza, az agytól a szerveken át a legparányibb sejtig. Karl Pribram agykutató nevéhez fűződik az agy holografikus működésének tudományos igazolása, miszerint az agy lefordítja az összes létező átélést és emléket egy egymással kölcsönhatásban álló hullámokból álló, dinamikus nyelvezetre. Ma már a holografikus működés elvét az egész Univerzumunkra érvényes működési elvként igazolták (D. Bohm kvantumfizikus).

„Nincs a világon jó, se rossz, gondolat teszi azzá” – üzeni Shakespeare. A „három világ” (a tudatos gondolkodás világa, a szubjektív érzelmi minősítés és az „engedelmes” test) viszonyán, működési összhangján múlik az egészségünk vagy betegségünk.

Ha a tudatos gondolatban az érzelmi ítélet (jelentés) negatív, akkor a test „komolyan veszi” az üzenetet, például a szomorúságban az immunaktivitás is gyengül, „vele szomorodik”, a vidámság viszont javítja az immunrendszer működését. Ez azért van így, mert a jobb agyfélteke és a testi sejtek között „marionettes”, automatikus kölcsönkapcsolat van. Egy belső képzeleti kép mozgatása, avagy testünk virtuális, képzeleti aktivitása ugyanúgy aktivizálja, beindítja a kivitelező szerveket, mintha a történés valóságos lenne. Az angol filozófus, Bacon „ingapróbája” egykor társasági játék volt, de mindmáig bizonyítja az ideomotoros válasz létezését. Végy egy gyűrűt, alkoss belőle cérnaszálon ingát és rögzített könyök mellett tartsd függve egy óra vízszintesen elhelyezett számlapja fölött! Gondolj egy számra! Hunyd be a szemed! Rögzíthetik, lefoghatják az alkarodat. Harminc másodpercen belül az inga mégis kileng a képzelt szám felé. A kivitelezésre előaktivált izmok diszkrét innervációja a gondolattal egyező irányba mozdítja az ingát.

Ha a képzeletnek akkora a test feletti hatalma, hogy megindítja az aktivitásokat a testben, akkor olyan testi működések és folyamatok is elérhetők a segítségével, amelyekhez a racionális tudat nem fér hozzá. Ezen az elven alapulnak a relaxációs módszerekben felhasznált imaginációk, vizualizációk. Ha az ellazulás szubjektív érzéséhez valakinek a könnyűség élménye kötődik, akkor egy képzeleti tollpiheként testét pillekönnyűnek élheti át anélkül, hogy görcsösen akarná. Az akarás a testileg passzív, szellemileg aktív mentális relaxációs módszerekből száműzésre került, mert a tudatos szándék görcsössé teszi az embert! Valamit lehetetlen belefeledkezve átélni, ha ezt „akarjuk”. A spontaneitás nem fér össze a tudatos akarással.

A címet Michael Talbottól kölcsönöztük, aki összegyűjtötte és e cím alatt közölte a holografikus elme testünk fölötti uralmának bizonyítékait. Ezeket éppen a testedzés, testnevelés és sport területén tudták a kutatók a legátütőbben bizonyítani. Talbot nyomán az alábbiakban bemutatunk néhány bizonyítékot (Talbot, 2009).

Shlomo Breznitz negyven kilométert meneteltetett néhány csoport izraeli katonával. Volt olyan csoport, amelytől harmincat kívánt, aztán még tízzel tetézte. Másoknak hatvan kilométert jelzett előre, de csak negyvenet kellett megtenniük. Voltak, akik az úton távolságjelzéseket találtak és tudták, hol tartanak. Másoknak fogalmuk sem lehetett, mekkora távot tettek meg. Minden katonánál végzett stresszhormonszint-vizsgálatot induláskor és az út végén. Azt találta, hogy ez szoros összefüggést mutatott a katonák szubjektív vélekedéseivel az útra vonatkozóan, a menetelés információs biztonságával, illetve a rövidebb út hiedelmével. A katonák teste nem a valóságra reagált, hanem arra, amit valóságnak hittek. A frusztrált és bizonytalan menetelők stresszhormonszintje magasabb volt a kiinduló szintnél, függetlenül az objektív teljesítményüktől.

Charles A. Garfield, a NASA kutatója a kaliforniai Berkeleyben vizsgálta a képzelet és a fizikai teljesítmény közötti viszonyt sportolóknál. Egy alkalommal világszínvonalú szovjet atlétákat vizsgált, akiket négy csoportra osztottak. Az első csoport az edzési idejének száz százalékát edzéssel töltötte. A második csoport 75%-ot edzett, 25%-ot pedig azzal, hogy gondos alapossággal újra és újra elképzelte a pontos mozdulatokat, amiknek tökéletes kivitelezésére törekedett. A harmadik csoport 50-50%-ban edzett és mentális tréningezett, a negyedik pedig 25%-ot edzett és 75%-ot töltött mentális koncentrációban végiggondolt képzeleti edzéssel. Az 1980-as téli olimpiai játékokon a New York állambeli Lake Placidben a negyedik csoport mutatta a legnagyobb teljesítményjavulást, ezt követte a harmadik, a második, végül legutolsó helyre került az első csoport, amely csak fizikailag edzett.

Garfield órák százait töltötte atlétákkal, sportkutatókkal, és arra a következtetésre jutott, hogy a mentálisan végigvitt edzés nyomán a mozgásfolyamat holografikusan rögzül az agyban. Csúcsteljesítmény: a világ legjobb atlétáinak szellemi edzési módszerei című könyvében azt írta, hogy a belső mozgásfolyamati képsorok holografikusak: a tudat alatt működnek. A holografikus képkészítés mentális edzési módszere lehetővé teszi térbeli feladatok gyors és hibátlan lefuttatását az agyban, amelynek marionettbábuként engedelmes és hibátlan kivitelezője a test.

Alan Richardson ausztrál pszichológus hasonló eredményeket ért el kosárlabdázókkal. Három csoportnál mérte le a büntetődobási képességüket. Ezt követően az első csoportot arra utasította, hogy naponta húsz percig gyakorolják a büntetődobást. A második csoportnak nem kellett gyakorolnia, a harmadik csoportnak pedig húsz percen át mentális edzést kellett folytatnia, pontosan elképzelve újra és újra a büntetődobást, amint tökéletes kosarat dobnak. Az a csapat, amelyik semmit sem csinált, nem fejlődött. Az első, fizikailag gyakorló csoport 24%-kal jobb teljesítményt ért el, a mentálisan edző csoport pedig csaknem ugyanannyi, 23%-os javulást mutatott.

Noha a mindennapos testnevelésben nem kívánunk versenysport-követelményekkel élni, a fenti eredmények egyértelműen bizonyítják az elme hatalmát, a mozgásképzetek „mozgatásának” a valósággal vetekedő vagy azt meghaladó jelentőségét. A tudattalan, azaz a jobb agyféltekei, érzelmi agyi „programozás” olyan képességfejlesztő hatással bír, amelyről a jövő testnevelése nem mondhat le.

Tudatosítanunk kell, hogy a relaxáció tanulása éppen a holografikus, mentális szerkesztés belső képességének tréningjével tudja az ember fizikai potenciáljait tökéletesíteni,
amelyben beláthatatlan értékek rejlenek. Mindezek bizonyítékul szolgálnak arra nézve is, hogy a mozgásos aktivitással történő relaxációtanulással egyenértékű a mentális folyamatok útján, képtudati tartalmakkal vezetett relaxáció, sőt lehetőséget nyit a valóságos lazítással elérhető szint meghaladására is.

„Képtelenül” (mozgásképzetek nélkül) és „lélektelenül” (beleélő és tudatosító részvétel nélkül) a testnevelés bármely mozgástevékenységének értéke kisebb az elérhetőnél.