Az imágó képet, képmást jelent. Amikor a külső valóságot belsőleg lemásoljuk, majd pedig képesek vagyunk újra megjeleníteni mint már ismert valóságképet, akkor imaginálunk, képet hívunk lelki szemünk elé anélkül, hogy a valóságmegfelelő ott volna. Ez az imagináció. Ha viszont egy szavakban elhangzott dolgot, fogalmat, helyzetet el kell képzelni képszerűen, szemléletesen, mintha látnánk, de a tudatnak kell teremtő munkát végezni, ez a vizualizáció, „képpé alakítás”, képi kifejezés. Érzékletes példák: a kompromisszum szó vajon hogyan jelenhet meg egy képben, miképp testesül meg a szemünk előtt, ha megpróbáljuk elképzelni? Milyen képet alkotunk például a boldogságról?

A kép szó számtalan jelentés szógyöke: Képes vagy valamire? Arra, amit már el tudsz képzelni! Képtelen vagy? Nincs róla képed? Milyen képességeid vannak? Képes vagy elképzeléseket kialakítani, képzetet alkotni olyanról is, amit még a valóságban nem láttál? Vizualizáld, tedd képpé, alkosd meg a fantáziaképét – üzeni ez a technika. Nem tudod, hogyan magyarázd el, hogy magasabbra ugorjon a gyerek? Mondd neki, hogy képzelje el, ahogy a flopp technikánál a háta alá kap a szél és csak repíti felfelé… Segíteni akarsz a tanulónak, hogy könnyebb legyen számára az erősítés? Kérd meg, hogy mikor megtartja, kitartja a mozdulatot, a súlyt, képzelje el, hogy egy rendíthetetlen ólomkatona vagy a keze vasrúddá változott.

A reproduktív (tapasztalaton alapuló) és produktív, kreatív fantázia a jobb agyfélteke felségterülete, az érzelmi agy munkája. Amikor valakit konkrét műveletekre tanítunk, valamire képezünk, akkor a valóságos dolgokhoz, helyzethez hozzuk közel, például, hogy lássa, fogja, érezze, tapintsa, mozgassa. Elvont dolgokra nem képezhetünk közvetlenül senkit, viszont annál inkább taníthatjuk azok elképzelésére, kreatív fantáziálásra, a gondolatok képi megjelenítésére, a képi áttételre, és ezzel az alkotó gondolkodást, kreativitást fejlesztjük. A jobb agyfélteke a képzelőtudat, a kreatív felfedező agy. Szerkesztésmódja, „gondolkodása” analógiás, azaz hasonlító. Ez nem jelent mást, mint hogy a már ismerthez kapcsolja az újat, még ismeretlent. Például a szorongás „olyan, mint…” „olyan, mintha…” „olyanszerű, mint…” (próbáljuk ki magunk, milyen képnek feleltethető meg ez az érzés!), tehát hasonlítással keressük azt a képet, ami a legjobban kifejezi az érzésünket, a mély és valódi, átélt jelentést. Például a szorongás olyan, mintha összeszorítaná a mellkast egy vaspáncél. Kérjük meg a gyerekeket, hogy ők is fejezzék ki érzéseiket, gondolataikat, problémáikat az analógiás gondolkodás segítségével! Ha látunk egy pedagógiai helyzetet, ne csupán instrukciókat vagy kijelentéseket tegyünk! Kérdezzünk és segítsük a gyermek válaszadását a fentiek mentén, önreflexív módon!

Az egyéni átélés sajátossága szerint sokféle hasonlat fejezheti ki az érzés mibenlétét. A képi, analógiás szerkesztés a szimbólumalkotás művelete. Minden kép sokjelentésű, ezek a jelentések egymásra rétegződnek, mint a földtörténeti rétegek, de felfejthetők és megérthetők. Az álom szerkesztésében is a képgondolkodás törvényei uralkodnak, például az egymásra rétegző tömörítést sűrítésnek nevezzük. Amikor ellazulunk és az agytevékenység aktivációs szintje változik (alfa-, illetve théta-hullámok), akár a különlegesen fókuszolt figyelem (úgynevezett szupratudatosság) irányába (meditáció), akár a tudatéberségi szint csökkenésének irányába (autogén tréning), az ezekhez tartozó képtudat, avagy „szimbolikus gondolkodás” aktiválódik. A testi folyamatok pedig automatikusan követik a képi (érzelmi) gondolkodás jelentéseit! A relaxáció ezáltal nyit meg hozzáférést a mélyebb szervezeti és pszichikus működésekhez.

A századforduló tudományos felfedezése, hogy az agyunk számára mindegy, hogy a valóságos képet vagy az elképzeltet látja-e, illetve az emlékképet hívja-e elő. Egy mozgást kivitelezhetek a valóságban vagy elképzelhetem belső megjelenítéssel, idegrendszerem és izmaim ugyanazt teszik, akár csinálom, akár képzelem a mozdulatot.

Az agy két féltekéjének feladatköre jellegzetesen eltér. A bal agyfélteke és a frontális agykéreg a gondolkodó, tudatos, „beszélni tudó” (itt van a beszédközpont), írni, olvasni, számolni, logikával élni és időbeliséget felfogni képes agyunk. A testiségünkkel való kapcsolatunk az érzelmi tudaton át valósul meg: ekképp lehet a gondolattól a testérzetig eljutnunk. Három nagy és relatív autonómiával bíró rendszer összhangjában kell gondolkodnunk a relaxáció megközelítéséhez.

A bal agyféltekei „professzor agy” tudásában, amely elvont, racionális, akaratvezérelt, időtudattal rendelkező, tudatos. A jobb agyfélteke mint döntően érzelmi agy szubjektív, képi, érzelemvezérelt, spontán, időn és téren kívüli szabálytalansággal történő működésében, valamint a test nagy egészében, amely hatalmas és szervezett, vezérlő automatizmusok foglya, mintegy engedelmes, noha okos szolga. Vezetője a központi idegrendszer és hormonális „zenekar” (neurohumorális orchester), amelyben a két félteke viszonya, együttműködése dönti el, hogy az egészség, harmónia vagy zavar, betegség, diszharmónia felé mozdul az együttműködő „szolga”, vagyis a testi automatizmusok világa. A bal agyfélteke tudása elvont, információit fogalmak, szavak hordozzák. A szavak jelentésgyökerét viszont az érzelmi jelentések és tapasztalatok alkotják, az „okos agy” üzeneteit az érzelmi agyunk jelentésátiratai határozzák meg.

A jobb félteke az érzelmi tudatunk, időfogalmat nem ismer, tér-idői-logikai törvényeket nem fog fel. Képtudatnak is nevezhető, mert minden érzékszervi csatorna konkrét, érzékletes, szemléletes tartalmának ez a fészke. A látás, hallás, mozgás, szaglás, tapintás, ízérzés és minden felfogó csatorna központja, amely automatizált kapcsolatban van a testi működési folyamatokkal. Látunk egy citromot és nyálelválasztás indul. Akciófilmet nézünk, s akiért szurkolunk, annak eseményeit a testi aktivitásunk is leképezi, legfeljebb nem valóságosan lejátszottként, hanem belsőleg „végigfuttatottként”. Az empátia, együttérzés például belsőleg magunkban végigkövetett, de nem valóságosan kivitelezett mozgássorokból áll, lefilmezzük és a „tükörneuronjainkba vetítjük” a látott személyt. Ha a latens belső utánmozgás megtörtént, az érzelmi agyból a frontális, értelmező agykéreghez futó pályán át lehetséges a tudatosító megfogalmazás: mit érezhet a másik (Buda, 1993). Érzelmi agy és az érzelmeket érzésekben-mozgásokban kifejező test szimbiotikus szövetsége nyitja meg számunkra azt a lehetőséget, hogy teljes belső valóságunkkal képesek legyünk kommunikálni.

Iskolarendszerünk, tanítási gyakorlatunk jobbára a bal agyféltekei funkciókat pallérozza. Az életminőséget és egészséget szolgáló „pszichoszomatikus hatalommal”, a jobb agyféltekei működésekkel azonban az oktatási metodikák kevéssé foglalkoznak. Nem tanítjuk a testi működésekhez való tudatos hozzáférés útjait, nem csiszoljuk a kreativitás gyémántját, a testet pedig önmagáért dolgoztatjuk. Az elme segítségét és a tudatos jelenlétet kevéssé tesszük a mozgástanítás részévé, az automatizmusok „lélektelenül” kötődnek be a test működési repertoárjába. Noha a test történéseit egész valónk éli át, a személyiség egészére való irányulás mellőzött eleme marad a testi képességek kiművelésének. A relaxációs módszerekben azonban megismerhetjük a teljesség felé visszavezető utakat, tudatosan felhasználva a két félteke és a test egységének kapcsolatrendszerét.