A fasciakutatások megindulásával egy erőteljes paradigmaváltásnak lehetünk tanúi a mozgásrendszer (és nem csak a mozgásrendszer!) működésével kapcsolatban, így az ízületi mozgékonyság tekintetében is.
A korábbi izolált izomműködés elméletét felváltotta az izomláncok, funkcionális erővonalak mentén létrejövő, az azonos láncot alkotó, különböző szövetek (izom- és kötőszövet) dinamikus együttműködésével megvalósuló mozgások új anatómiai modellje. Elegendő Franklyn-Miller és munkatársai (2009) tanulmányát elolvasni, hogy megértsük, a korábbi, egyetlen izom nyújtásával elérni vélt mozgékonyságot milyen nagy mértékben határozzák meg a fasciális elemek, sőt nagyobb mértékben, mint a kérdéses izom. A tanulmány szerint a nyújtott lábemelésnél – mely a korábbi nézetek szerint a hamstring-csoport nyújthatósági tesztje volt – a csípő mozgástartományát legnagyobb mértékben a tractus iliotibialis (combpólya), a fascia thoracolumbalis (széles ágyéki pólya) és a lábszár fasciáinak tenziója befolyásolja (lásd 50. ábra). Az adott ízület mozgásának mértékét tehát a teljes lánc meghatározza, értelemszerűen annak egyes elemei különböző mértékben (Franklyn-Miller és mtsai., 2009).

Az ízületi mozgékonyság fokozása céljából végrehajtott gyakorlatok tervezése és alkalmazása során sem szabad tehát a fasciával kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket figyelmen kívül hagynunk. A fasciális szemléletnek a hajlékonyságfejlesztő programokban is meg kell jelennie.

Hogy megértsük ezt az új fasciális szemléletet és adaptálni tudjuk a motoros fejlesztésbe, szükséges a fasciarendszer anatómiájának és élettanának ismerete.

A kötőszövet struktúrája

A kötőszövet sejtekből és sejt közötti állományból (extracelluláris mátrix – ECM) áll (51. ábra)

A kötőszövet sejtes alkotóelemei:

• a fibroblasztok, melyek a kötőszövet homeosz­tázisáért, a regenerációért felelősek,
• a miofibroblasztok, melyek izomfehérjéket tartalmazó, kontrakcióra képes kötőszöveti sejtek, javarészt az előzővel azonos funkcióval,
• az immunsejtek (makrofágok, hízósejtek, plazmasejtek), melyek védelmi funkciót töltenek be, sérülés, kórokozó esetén beindítják az immunválaszt,
• a zsírsejtek, melyek feladata a tápanyag-raktározás, hormontermelés.

Az extracelluláris mátrix (ECM) alkotóelemei:

• az alapállomány [glükozaminoglikánok (GAG), proteoglikánok (PG), víz],
• a rostok (főleg kollagén és elasztikus rostok),
• az egyéb kötőfehérjék (nem kollagéntípusú fehérjék).

A fibroblasztok a kötőszövet legnagyobb számban előforduló sejtjei, melyek legfőbb feladata a kötőszövet összes alkotóelemek folyamatos előállításra. Óriási szerepük van szöveti sérülések esetén a regenerációban: a seb széleinek összehúzásával, illetve a szöveti folytonosság biztosítása érdekében az új kötőszöveti elemek szekréciójával segítik a gyógyulást. Aktivitásuk húzó vagy nyomó erők hatására megnövekszik. Ezt a terápiás munkában kihasználjuk.

Módosult fajtáik a miofibroblasztok, melyek kontrakcióra képes kötőszöveti sejtek, a bennük található aktin és miozin filamentumoknak köszönhetően (Schleip és mtsai., 2005). Nincs beidegzésük, mint egy valódi izomsejtnek, kémiai (pl. a hisztamin vagy az oxitocin) és mechanikai (hosszabb ideig fennálló fokozottabb feszülés a szövetben) ingerekre reagálnak. Mivel a kapillárisokhoz közel helyezkednek el, a vérárammal közlekedő kémiai anyagokkal könnyen kapcsolatba kerülnek (Schleip és mtsai., 2006).

Az alapállomány vizet nagy mennyiségben megkötni képes cukormolekulákból áll.

Feladatai:

• alapváz biztosítása a rostoknak és sejteknek,
• a víz megkötése
• az ECM elemeinek egymás közötti kommunikációja,
• a szövetre ható erők elnyelése (lásd porckorong),
• a szöveti táplálás és a bomlástermékek ürítésének biztosítása,
• mechanikai és immunvédelem.

Az alapállomány egyik ilyen jól ismert molekulája a hyaluron, melynek megannyi funkciója közül az egyik igen fontos a víz megkötése. A hyaluron szintézise folyamatos, kb. 2-4 naponta megújul.

A vizet követően a kollagén a legnagyobb mértékben előforduló alkotóeleme a kötőszövetnek. 28 féle kollagént azonosítottak eddig az emberi testben, melyek a test fehérjéinek 30%-át teszik ki, és kb. évente lecserélődnek, azaz évente új kollagénállomány termelődik. Rendkívül nagy szakítószilárdsággal bíró molekula: 500–1000 kg/cm2 húzóerőnek képes ellenállni, ami nagyobb, mint az acél ellenállása. Mindezt a struktúrájának köszönheti: a kollagénmolekula egy három láncból álló fehérje, a három szál egymással spirálszerűen összecsavarodik, majd ezek a hármas polipeptidek egymással is kötődnek, és szintén spirálszerűen összecsavarodnak. Ez a struktúra indokolja, miért nyújtható kevésbé a magasabb kollagéntartalmú kötőszövet (pl. az ín), illetve éppen a kollagén patológiás szerkezete szolgál magyarázatul az ún. hipermobilitás szindrómánál, ahol viszont a fiziológiásnál és szükségesnél lazábbak a szövetek, melyek kórosan instabil ízületeket eredményeznek. A kollagénrostok nyújthatóságát a növekedési hormonok befolyásolják, így 8 éves korig tudjuk hatékonyan megalapozni a szöveti rugalmasságot (Schleip és mtsai., 2012). A kollagénhálózat a szövetet érő terheléshez igazodik. Ha rendszeresen ugyanazon irányú erő éri, akkor a rostok az erővonalnak megfelelően rendeződnek el. Ez történik a szalagokban, inakban például. Amikor a szövetet érő erők iránya változó, egy rácsos szerkezetű kollagénállományt figyelhetünk meg, ilyen pl. a felületes fasciák, az izompólyák, az ízületi tokok szerkezete.

Amennyiben a kötőszövetet nem éri megfelelő mennyiségű nyújtóinger, mely számára a fiziológiás működés adekvát ingere, a kollagénrostok között nemkívánatos keresztkapcsolatok jönnek létre, mely a szövet nyújthatóságát, mobilitását akadályozzák. Mindezzel együtt a hyaluronszintézis is csökken, ami kevesebb vizet, ezáltal magasabb viszkozitásteredményez a rétegek közötti folyadékokban, ez pedig az elcsúszási képességet akadályozza. E két tényező együttesen komoly mozgásterjedelem-csökkenést okozhat.

Ha ilyenkor dinamikus nyújtásokat végzünk a szöveten, stimulálni tudjuk a fibroblasztok kollagenázenzim-termelését, mely enzim képes feloldalni a kóros kapcsolatokat és helyreállítani a rostok elmozdulási képességét, illetve szintén stimulálni tudjuk a hyaluronszintézist, ezzel csökkentve a folyadékok viszkozitását és növelve a szövet elcsúszását, mobilitását, nyújthatóságát (Carano és Siciliani, 1996).

A szabályos hálózatos forma mellett a rostok lefutása nyugalmi állapotban és fiatal, illetve mozgékony egyének esetében hullámos. Idősebb és/vagy mozgásszegény életet élőknél, illetve tartós immobilizáció esetén kiegyenesedik, a rostok „összekuszálódnak”, több, patológiás mennyiségű keresztkapcsolat jön létre köztük (45. ábra). Ennek hatására a szövet rugalmatlanná válik. Az ilyen fascia a mozgásokat nem segíti, sokkal inkább akadályozza. Vagy nagyobb izomerő szükséges a mozgás kivitelezéséhez, vagy alternatív mozgásmintára lesz csak képes a mozgásrendszer. Több kutatás bizonyította, hogy az ilyen dezorganizált kollagénállomány is javítható, helyrehozható megfelelő tréningprogram végzésével (Wood és mtsai., 1988; Jarniven és mtsai., 2002).

Elasztikus rostok a kollagén rostokhoz képest kisebb mennyiségben találhatók meg a kötőszövetben, abból is leginkább a laza rostos kötőszövetben. Ugyancsak fehérjékből épülnek fel, de ezek nem csavarodnak úgy össze, mint a kollagénfehérjék, így szakítószilárdságuk is kisebb. Nyújthatóságuk azonban nagyobb, eredeti méretük 100–150%-ára képesek megnyúlni, és onnan vissza is tudnak térni eredeti hosszukra.

A kötőszövet kb. 2/3-át víz alkotja. A víz funkciója, hogy a szövet hidratáltsága, lubrikációja által a szöveti elcsúszást biztosítsa, a folyadékok viszkozitását normál szinten tartsa. A fasciákban többnyire a cukormolekulákhoz kötött állapotban található. Hasonlatosan egy szivacshoz, húzó vagy nyomó erő hatására a víz kipréselődik a szövetből, majd a húzó/nyomó erő megszüntét követően a víz visszaáramlik, ráadásul nagyobb mennyiségben, mint amennyi távozott. A terápiás munka során ezt az élettani jelenséget kihasználjuk mind a manuális, mind a mozgásos terápiákban, hiszen nagyon jó hidratáltságot biztosít a szövetnek.

A fasciák fajtái

Sokféleségük folytán a fasciák csoportokba sorolása nem egyszerű. A területen tevékenykedő kutatók többféle klasszifikációt készítettek funkció, elhelyezkedés, denzitás, struktúra stb. szerint. A 53. ábra egy koordináta rendszerben ábrázolja a fasciákat a denzitásukat és a kollagénállomány struktúráját (szabályosságát) összevetve. Ezek szerint vannak lazább és denzebb (vaskosabb, tömöttebb) állományú kötőszövetes elemek, illetve szabálytalanabb és szinte mérnöki precizitással felépülő kollagénállományt magukba foglaló fasciák.

Struktúra és elhelyezkedés szerint megkülönböztetünk:

• felületes, laza fasciákat,
• mélyebben fekvő, laza fasciákat (izompólyák),
• mélyebben fekvő, tömött, rostos fasciákat (ízületi tok, szalag, inak stb.),
• meningeális fasciákat (az idegrendszer elemeit burkoló hártyák),
• viscerális fasciákat (szervek, testüregek fasciái).

A fasciák szerepe a mozgások során

A leíró anatómiában úgy szerepel, hogy az izom- és a kötőszövet anatómiai egységet alkotnak (lásd: inak, izompólya stb.). Fontos megértenünk azonban, hogy ez az egység nem csupán anatómiai, hanem funkcionális kapcsolatot is jelent. Az izom működését vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kötőszövet jelenlétét és annak tulajdonságait, viselkedését sem. A kötőszövet rugalmasságának köszönhetően a mozgások kivitelezése gazdaságosabb, könnyedebb, ezáltal kevesebb izomerőt igényel. Az izom által produkált energiához ugyanis hozzáadódik a kötőszövetben keletkező elasztikus energia, melyek együtt erőteljesebb mozgási energiát eredményeznek. A fasciákban lévő, nyúlásra alkalmas rostoknak köszönhetően a fasciákban elasztikus energia tárolódik, mely a szövet megnyújtásával aktiválódik. Olyan ez, mint egy gumiszalag, melyet, ha megnyújtunk, a benne keletkező elasztikus energia folytán vissza akar térni eredeti méretére – tehát mozgási energia keletkezik. Ehhez hasonlóan mozgásaink során, az izomerő kiegészítéseként hasznosíthatjuk az elasztikus energiából kinematikus energiává átalakuló erőt is. A legegyszerűbb példa erre az egyik legalapvetőbb mozgásunk, a járás. Nem véletlen, hogy a bokát mozgató egyik fő izmunk a m. triceps surae (háromfejű lábikraizom = vádli) tapadását biztosító ín (az Achilles-ín) az emberi test leghosszabb ina. A boka dorzálflexiójával nyújtott helyzetbe kerülő Achilles-ínban óriási elasztikus energia keletkezik a saroktámasznál, mely energia nagy erővel fogja a bokát plantárflexió irányába mozdítani, azaz az átgördülést és elrugaszkodást létrehozni. Egy jó minőségű, rugalmas Achilles-ín így könnyed, „izomerő-takarékos” járást biztosít.

Még egy gyakorlati példa, hogy értsük a fasciákban rejlő energiaforrást: vizsgáljuk meg a felugrás/elugrás kinematikáját! Anélkül, hogy tanulnánk vagy utasítást kapnánk rá, ha azt kérik, hogy ugorjunk fel, először egy térdhajlítást végzünk és onnan indítjuk a felugrást (nem nyújtott térddel való állásból). Ez azért van, mert a guggolással megnyújtjuk a négyfejű combizmot és a nagyfarizmot, s természetesen a bennük-körülöttük lévő fasciális elemeket is, melyekben így a tárolt elasztikus potenciál felszabadul és kinematikus energiává alakulva az említett izmok erejével összeadódva nagy erővel lövi ki a testünket.

Az állatvilágban is megfigyelhető ugyanez a jelenség. Azoknak az állatoknak az alsó végtagja, melyek híresek az ugróképességükről (béka, gazella, kenguru), alapból hajlított helyzetben van, ezzel növelve a tárolt elasztikus potenciált, amely az ugrás pillanatában a „térdek” extenziójával egy erőteljes rugóként szolgál. Az elasztikus energia egy hatalmas erőforrás. Minél többet használunk belőle, annál kevesebb izomerőre van szükség, mondhatni gazdaságosabb a test működése, a fáradás később jelentkezik, a teljesítmény jobb.

A fasciákra gyakorolt nyújtási inger hatásai

A fasciákra ható mechanikai ingerek – melyeket mozgás által is adhatunk – bizonyos változásokat váltanak ki annak struktúrájában, sejtaktivitásában, viszkozitásában és mobilitásában.

• A nyújtási ingerre a fibroblasztok kollagenázenzim-termelése beindul. Ez segít feloldani a patológiás (nemkívánatos) keresztkapcsolatokat a kollagénrostok között (Schleip és mtsai., 2012).
  Ezáltal a szövetek nyújthatósága javul.
• A nyújtás serkenti a hyalurontermelést, mellyel az alapállomány vízfelvevő képességét tudjuk fokozni (Earls és Myers, 2017). Ez pedig csökkenti a rétegek közötti folyadékok viszkozitását. A lubrikáció javulásával a szomszédos rétegek egymáson való elcsúszási képessége is javul.

A kötőszövet egyik fontos biomechanikai tulajdonsága, mellyel képes alkalmazkodni az őt érő hatásokhoz, a viszkoelaszticitás. A fogalom jelentése az alábbi szóösszetevők eredménye:

• viszkozitás = egy folyadék (vagy gáz) áramlási ellenállásának (az áramlás közbeni belső súrlódásának) mértéke. Minél viszkózusabb, annál lassabban áramlik (pl. az olaj viszkozitása a vízhez képest nagyobb).
• elaszticitás = rugalmasság, az anyagnak az a képessége, hogy a deformáló erők hatására történt változást követően képes visszaállni eredeti formájára, méretére, hosszára stb., mikor a deformáló erő megszűnik.
• viszkoelasztikus tulajdonság = az anyag magában hordozza mindkét tulajdonságot. A kötőszövet esetében a magas víztartalom miatt jellemző a viszkozitás, a rostoknak köszönhetően pedig az elaszticitás, tehát mindkét fizikai tulajdonság jellemzi a szövetet a deformációnak való ellenállása során.

A kötőszövet stress-strain görbéje

Az, hogy egy adott anyag a rá ható erőre milyen mértékű deformitással válaszol anyagfüggő, az összefüggés azonban az úgynevezett „stress-strain görbével” (feszültség-deformáció görbe) jól szemléltethető.

A 54. ábra a kötőszövet deformációjának mértékét és milyenségét mutatja be a rá ható húzó erő nagysága szerint. Ez egy általános görbe, mely egyénenként és fasciafajtánként változó, az egyén kollagénrostjainak minősége is meghatározza. A lazább strukturájú fasciák akár 15-25%-ban is nyújthatók, míg az inak például csupán 2-4%-ban.

Az ábrán feltüntetett szakaszok jellemzői az alábbiak:

• Alsó küszöb: szöveti hossznövekedéssel még nem járó szakasz, a kollagénrostok kisimulásából eredő hosszváltozás.
• Elasztikus fázis: a szövet megnyúlik, de ez a hosszváltozás még reverzibilis, a nyújtó hatás elmúltával visszaáll eredeti hosszára.
• Plasztikus fázis: az anyag megnyúlása általi hosszváltozás már irreverzibilis. A nyújtó hatás elmúltával is megtartja az új hosszát.
• Kritikus pont: szakadási pont, ahol olyan nagy mértékű a húzóerő, hogy a szövet sérülése, a rostok szakadása következik be.

Azt a jelenséget, melynek során – a szövetet érő nyújtási inger hatására bekövetkező – nyúlást követően, az erő megszűnése után az anyag nem az eredeti hosszára tér vissza, hanem valamivel hosszabb állapotba, hiszterézisnek hívjuk (Houglum, 2010). Többszöri ismétlés mindig nagyobb deformálódást eredményez, azaz egyre nagyobb erőhatás szükséges a kritikus pont eléréséhez. Ennek feltétele azonban, hogy a nyújtás határa a plasztikus fázisban legyen. A hiszterézis a magyarázat arra, hogy a dinamikus (folyamatos mozgással végzett) nyújtással is elérhetjük azt a deformációt, melyet a statikus nyújtás eredményez (Houglum, 2010).

A korábbi, hagyományos nyújtási metódusok a szöveti hosszúság növelésére helyezték a hangsúlyt, ezzel célozva az ízületi mozgástartomány javítását, helyreállítását. Ennek alapja kizárólag az izomrostok (szarkomerek) nyújtása volt, kevésbé vette figyelembe a kötőszövet jelenlétét és célozta meg az általa kialakult mozgásbeszűkülés feloldását. A fasciakutatásokkal és az azt segítő technikai fejlődéssel lehetővé vált, hogy mélyebben megismerjük a bőr alatt zajló folyamatokat, így lett nyilvánvaló a tudósok számára, hogy az igazi korlátozást maga a fascia jelenti, az egyes rétegek összetapadása, a dezorganizált kollagénstruktúrája, a patológiás mértékű keresztkapcsolatok a kollagénrostok között. (Carano és Siciliani, 1996). Ez pedig magával hozta az igényt a mozgással kapcsolatos tézisek felülvizsgálatára is. Amennyiben a fascia okozza a nagyobb restrikciót, akkor a feloldást is a fascia felől kell kezdeményezni, és ennek értelmében a fascia biomechanikai viselkedésére, az ingerekre adott sejtszintű válaszaira építve kell a mozgásos programot kialakítani. Ennek tükrében beszélhetünk tehát fasciális szemléletű mozgásokról és nyújtásról is, melyek célja már nem csupán egy mechanikus hossznövekedés, hanem bizonyos sejtaktivitások forszírozása révén a szöveti lubrikáció javítása, ezáltal a szövetek egymáson való elcsúszásának javítása, illetve a kollagénrostok nemkívánatos mértékű összekapcsolódásának feloldása.

A fasciális szemléletű nyújtás tényezői a következők (Schleip és mtsai., 2012):

1. Dinamikus stretching, mobilizáció
   A nyújtó ingerre adott sejtszintű válaszokat ismerve egyértelműen kijelenthető, hogy a folyamatos mozgással végzett nyújtás hatékonyabb és ideálisabb a fascia szempontjából. Mindemellett – ahogy az előző fejezetekben is láthattuk – a dinamikus stretching gyakorlatoknak számos egyéb előnyük is van a statikus gyakorlatokkal szemben.
   A fasciák struktúrájának bemutatásánál már esett szó a kollagénhálóról, annak jelentőségéről, hogy a kollagénrostok között ne jöhessen létre a szükségesnél több keresztkapcsolat. Ha mégis létrejön, az erősen korlátozza a kötőszövet s általa az ízületek mobilitását. Ha már létrejöttek a patológiás mértékű keresztkapcsolatok, akkor a kollagenáz enzim termelése jelent segítséget azok feloldásában. A dinamikus, tehát folyamatos mozgással végzett nyújtásokkal serkenteni tudjuk a fibroblasztok kollagenázenzim-termelését (mely enzimek oldják a nemkívánatos keresztkapcsolatokat), illetve a folyamatos nyújtási inger az alapállomány vízfelvelő képességét fokozza a hyaluron fokozott szintézise révén (Carano és Siciliani, 1996; Earls és Myers, 2017).
   A dinamikus nyújtás tempóját és amplitúdóját tekintve többféle lehet:

• A kis amplitúdójú, gyors ismétlésekkel végzett, ún. ballisztikus nyújtásról sokáig azt tanultuk, hogy káros lehet a szövetekre, a kutatások azonban bebizonyították az ellenkezőjét. A „rángatózó” mozgással végzett nyújtások extra impulzust adnak a fibroblasztoknak a kollagénszintézishez. Rehabilitációban így egy lehetséges terápiás megoldás. Alkalmazása kizárólag sportolók, illetve – a sport szempontjából – haladók számára javasolt.
  (Részletesen lásd a hajlékonyság fejlesztéséről szóló fejezetben.)
• A nagyobb mozgástartományú, gyors mozdulatokkal végzett nyújtások, lendítések szintén jó hatással vannak a kötőszövetre, főleg, ha azokat ellenirányú mozgások előzik meg.
• Végül a hosszabb vagy teljes fascialáncon végzett nyújtásoknál a folyamatos, de lassabb mozgások az ajánlottak.

2. Hosszú láncú nyújtások
   Abból a tényből kiindulva, hogy a mozgások kivitelezése izomláncokban történik és az ízületek mozgathatóságát a teljes fascialánc befolyásolja, könnyen belátható, hogy a nyújtási munkának is minél hosszabb láncokra kell kiterjednie. A lokális, helyi nyújtások mellett a hosszú láncú lazításoknak is teret kell adnunk a hajlékonyságfejlesztésben.
3. Többvektorú nyújtási ingerek
   Az egyes kötőszövetes elemek kollagénstruktúrája különböző. Az azonos húzási irányú szöveteknél rendezett, a húzás vektorával párhuzamosak a rostok, míg a sokirányú ingernek kitett szöveteknél (pl. felületes fasciák) a kollagénháló 3D-s elrendeződést mutat. Ebből következik, hogy mindegyik fajta fasciának a saját struktúrájához igazodó nyújtási ingert kell biztosítani, ha megnyúlást, lazulást kívánunk elérni. Mivel a felületesebben futó fasciák kiemelt szerepet játszanak az ízületek mozgathatóságában, ezért a stretching gyakorlatok során is érdemes többvektorú nyújtási ingereket biztosítani ugyanazon területre, illetve használjunk diagonális, spirális mozgással végzett nyújtásokat is.
   A fenti három tényező a hajlékonyságfejlesztés szemszögéből tesz ajánlást a fasciális szemléletmód alkalmazására, de meg kell említenünk, hogy a komplex fasciális mozgásprogram (fasciatréning) további elemeivel kiegészítve hatékony eszköze a teljesítményfokozásnak, a sérüléskockázat csökkentésének és a sérülések utáni gyorsabb regenerációnak.
   A fasciális szemléletű tréningprogram kitartó alkalmazása másfajta, összetettebb változást eredményez a mozgásrendszerben, mint a hagyományos típusú edzések. A legfőbb változások az alábbiak:

• Direkt sejtszintű hatás (főleg a fibroblasztok tekintetében)
  Egyrészt a fasciákat érő adekvát ingerek hatással vannak a struktúrára, ahogy azt a kollagénhálózat bemutatásánál említettem, a megfelelő tréningprogrammal rendezetebbé tehetjük a rostok lefutását, ezzel támogatva a mobilisabb szöveteket és gazdaságosabb mozgást (Wood és mtsai., 1988; Järvinen és mtsai., 2002).
  Másrészt a nyújtóingernek köszönhetően stimuláljuk a fibroblasztok szekréciós tevékenységét, azaz a kötőszövet egyes elemeinek újratermelést, így a szöveti regenerációt.
  Szöveti nyúlás, jobb mobilitás és elcsúszási képesség
• Jobb hidratáltság, jobb szöveti keringés
  A folyamatos mozgással járó nyújtási tevékenység (szemben a statikus nyújtással) fokozza a vér- és nyirokkeringést is az adott területen és globálisan is.
• Jobb propriocepció
  Az emberi testben a legtöbb szabad idegvégződés (receptorok, proprioceptorok) a fasciákban található, így kijelenthetjük, hogy testünk legfontosabb proprioceptív szerve a fascia (Schleip, 2003). Tízszer több idegvégződés van benne, mint magában az izomban (van der Wal, 2009). Így érthető, hogy a fasciális szemléletű, dinamikus nyújtás és tréningprogram miként járul hozzá a koordináltabb mozgáshoz, s általa a jobb teljesítményhez, a csökkenő sérülésveszélyhez.

Ahogy ezt az előző alfejezetekben leírtuk, a faciális szemléletű nyújtás egyik jellegzetessége, hogy nem izolált izmokban, hanem összefüggő egységekben, láncokban gondolkozik. A hajlékonyságfejlesztés tekintetében fontos ezeknek a láncoknak az ismerete, hiszen a teljes lánc befolyásolja az adott láncon elhelyezkedő ízületek mozgékonyságát. Például a csípőnél történő elakadás csökkentheti az ellenoldali vállízület mozgástartományát.

A legjelentősebb fasciavonalakat Thomas Myers (2014) munkája alapján a fascialáncok lefutásának ismertetésével és a nyújtását-lazítását segítő példagyakorlatokkal és mozgásformákkal 29. táblázatban foglaltuk össze.