A fentieken túl még egy olyan terület van, amely meghatározó a fiatalok általános fizikai állapotának romlásában, mégpedig a helytelen táplálkozás. A globalizációs folyamatok hatására a gyorséttermek elterjedése, a rossz minőségű élelmiszerek mindennapos fogyasztása, a zöldség és gyümölcsfogyasztás visszaszorulása már kisgyermekkortól veszélyezteti a felnövekvő generációk egészségi állapotát. Olyannyira, hogy a túlsúlyra és az elhízásra (obezitas) ma már világjárványként tekinthetünk, ami a 21. század első felének legelterjedtebb nem fertőző megbetegedése lesz. Az obezitas az egyik legsúlyosabb rizikófaktor, amely a szív- és keringési rendszer betegségeit, illetve a kettes típusú cukorbetegség kialakulását eredményezheti, s amelynek megelőzésében a rendszeres, adekvát fizikai aktivitásnak kulcsszerepe van [37].

Az iskolai testnevelés egészségügyi hatásai közvetlenül – mérhető formában – a tanórák sorozatában megvalósított testmozgás mennyiségén és minőségén (aktivitási forma és intenzitás) keresztül érheti el népegészségügyi hatásait. Elméletileg ugyanis minden felnövekvő gyermek részesül valamilyen formában az iskolai testnevelésben. Ez az egyetlen olyan rendszer, amely a teljes iskolás populációra képes egészségfejlesztő hatást gyakorolni azáltal, hogy célzott motoros fejlesztést tesz lehetővé.

A testnevelésórán elérhető mozgásmennyiség jelentős mértékben járul hozzá a napi ajánlott fizikai aktivitási szinthez. Az egészségügyi világszervezet (WHO) a tudományos kutatási eredményeket széleskörűen figyelembe véve különböző életkori szakaszokra vonatkozóan állapított meg nemzetközi ajánlásokat. Ez a szint a WHO (2010) szerint 5–17 éves kor között minimum napi 60 perc közepes és nagy intenzitású testmozgás, amely tartalmazza a csont-, ízületi és izomrendszert fejlesztő, a szív- és keringési rendszert fejlesztő, valamint a neuromuszkuláris érzékelést (például koordináció, mozgásszabályozás) fejlesztő hatásokat [22]. Ajánlásuk szerint a napi aktivitásnak nagyrészt aerob jellegűnek kell lennie. A magas intenzitású aktivitásnak pedig heti három alkalommal tartalmaznia kell erőfejlesztő és a csontfejlődést elősegítő gyakorlatokat. A gyermekek és fiatalok fizikai aktivitásának része lehet a játék, a sport, a közlekedés, a házimunka, a rekreáció, a testnevelés vagy egyéb családi, iskolai és közösségi rendezésű aktivitási formák [22]. A komplex intézményi mozgásprogramoknak azt az elsődleges célt kell kitűzniük, hogy lehetőség szerint az intézményben töltött időben teljesüljön az ajánlás minden tanuló számára.

A testnevelésórák jelentős mértékben hozzá tudnak járulni a napi 60 perces célhoz [38], bár a tanórák teljes hosszának csak közel a fele történik aktív, MVPA intenzitású mozgással. A nemzetközi testnevelési szakirodalom egységesnek mutatkozik abban a kérdésben, hogy a minőségi testnevelésórák legalább 50%-ban aktívak [39; 40]. Ez azt jelenti, hogy a tanórák minimum felének (45 percben gondolkodva minimum 22,5 perc) közepes vagy nagy intenzitású mozgásokkal kell eltelnie. Első ránézésre felmerülhet a kérdés: miért csak ötven százalék a minimumérték? Ha végiggondoljuk egy testnevelésóránk pontos menetét, általános rendjét, a szervezési, fegyelmezési időket, a pihenőket, az instrukciókkal, magyarázattal töltött időt, a kognitív ismeretszerzésre fordított időkereteket, akkor látjuk, hogy korántsem olyan alacsony ez az érték. Sőt! A lépésszámlálókkal (pedométer) és mozgásszenzorokkal folytatott testnevelési kutatások Európában és a tengerentúlon egyaránt, rendre ennél jóval alacsonyabb értékeket mértek [41; 42; 43]. A tantervi beavatkozások és a módszertani fejlesztések következményeként azonban az érintett pedagógusok osztályainál jelentős aktivitásszint-emelkedést figyeltek meg [44; 45]. Egy 2 éves testnevelési kutatásban például azt tapasztalták, hogy a pedagógusok továbbképzése és a folyamatos szakmai támogatás hatására 14%-kal nőtt a testnevelésórai MVPA aktivitások szintje. A növekedés hátterében a hatékonyabb tanulásszervezés (kisebb csoportok szervezése, több eszközhasználat), rövidebb és tömörebb instrukciók, utasítások, továbbá élménydúsabb, aktívabb tananyagfeldolgozási formák álltak [46]. Annak érdekében tehát, hogy a testnevelésünk még hatékonyabbá tudjon válni, elsődlegesnek tekintjük a pedagógusok szakmai-módszertani fejlődését, a reflektív pedagógiai gyakorlat kiépülését.